Bensőséges és mára kicsit nosztalgikus kapcsolatban állok a kötéssel. A varrás nagyon érdekel, sokszor kihívást is jelent, de egy pici távolságtartással. Hiába tökéletes von Pfaff, mindig van bennem egy árnyalatnyi bizonytalanság amikor belevágok egy anyagba.
A kötés az más... attól, hogy szinte minden eszköz nélkül, közvetlenül én hozom létre az anyagot amivel egyidőben a forma is kialakul, nagyon személyes. Meg persze többlépcsős örömködés.
Kezdem azzal, hogy meglátom és kézbe veszem a fonalat ( a bébetűs szmújság boltjában most álomszépek vannak és rengeteg!), puha, meleg, gyönyörű.
Aztán a kötéspróba. Mindig csinálok, új oldaláról ismerem meg a fonalamat, néha alig bírom abbahagyni, annyira megtetszik.
Maga a munka megnyugtat ( mondjuk ebben biztosan szerepet játszik a mozdulatok ritmikus ismétlődése is), feltölt, és a végeredmény sem mindegy.
Még akkor kezdődött amikor iskolás koromban 2-3 "jobb" fonalbolt volt a városban, amikben ugyanazt a kétféle fonalat lehetett kapni, ugyanabban a három színben és elképzelhetetlen volt a mai tobzódás. Sokszor hónapok telnek el kötés nélkül, de mindig visszatérek hozzá, a szívem csücske marad.
... és most végre itt a szezonja is, úgyhogy kötőtűre fel!
3 megjegyzés:
igazad van!! valahogy en mindig elfelejtem, hogy en is kotok:-)) Mi lesz ebbol? jok a szinei magyon!
Jaj de szépek a színek.
Az meg, hogy milyen puha fonalad van, innen is látszik.
Ehhez hasonlóból követtem el egy rövid sálat magamnak tavaly. :o)
Épp Krisztánál írtam, hogy milyen jó nektek, hogy tudtok kötni. Én csak ugatom az ipart...:o)
Megjegyzés küldése